Párizsban járt az ősz

Nyögtek a párizsi lombok, ment Ady Endre, szorongott,
   furcsa nagy árok az Ér, árny-öve Párizsig ér,
rőzse-dalok dudorásztak, hátha halált hoz a másnap,
   züm-züm, zúgta a lomb, meghal a pesti bolond.

vérem kelyhe

mert ott dübörgő mélység nyíilik
örvény és szakadék
üvöltve tágul szívtől szívig
és csontig ég

hömpölyög a megfoghatatlan
megzúz a látomás
koboldrém-körtánc tűz-alakban
burjánzik mint a sás

vijjogva

hogy tapintottam a szögek nyomát
testemen mintha áram futna át
csontjaim mintha vulkántűzben mosnád
mert láng vagy és villámló bizonyosság

az ember híg posványban andalog
nevetnek rajta mind az angyalok
a kétely gőgös szerpentinjét jártam
kéjelegtem kényelmes pocsolyákban

most forrni kezd a langyos pocsolya
átüt Isten kábító mosolya
sasok vonulnak vijjogva fészkükre
kezem-lábam szögekkel van átütve

árvíz

itt fickándoznak és nyerítenek
a moszatfejű tengeristenek
útjainkat az óceán elállta
buja najádok hívnak a halálba

jól verjétek le a cölöpöket
a ködben Isten sírása remeg
vízirémek éhes fogsora tátog
szívós asszonyok cipelik a zsákot

úrnapi processzió

szép hazám Budapest becsaptál
nem járom immár útjaid
hogy valamit mindig mutatnál
saroktól sarokig

hogy meglássam a házsorokat újra
hol gyermekként topogtam
és lovagoljak fűzfasípot fújva
amikor az a program
 
nem pörgök mint pörögtem
amikor a
Józsefvárosba jöttem
itt nincs haza

a Belvárosban talajtalan mozgok
a bankok és kéregetők között
úgy tetszik az irigy üdő kifosztott
Tűzharmat megszökött

nincs hely hová otthonomként utaznék
mint öregkorom tavaszán
vagy tán... "ez az én vérem kelyhe" – az még
hazám

tornádó

milyen gonosz forró szél
lecsap a pörgő tölcsér
fölfele húz az örvény
a dübörgés a törvény
föl a dermesztő égig
s a föld-centrumig végig
őslények kővé váltan
óceán egy pohárban
őrült táncban sikoltás
csontot zúzó lánckorbács
      mámoros tánc a ringben
      földrengés téboly-szinten
      dalom a tűzbe hintem
      tűztől borítva minden
      tűz a füstölgő tincsen
      a józanész bilincsben
      túl a van-on a nincs-en
      tűzvész tálalva frissen               
      ott lángolsz végső kincsem
      szerelmes boldog Isten
   
  
   

metamorfózis

a torreádor
szólt a bikának
ha már ön gázol
mért a pipámat

ledöflek fickó
szólt a pikádor
így lett sündisznó
szegény bikából

zivatar

tavaszi
zivatar
dörög és
dübörög

   magvában
   pörögni
   rettegő
   gyönyöröd

teremtőd
hatalmát
dörgi szét
ma a menny

   tűzben jársz
   vízen jársz
   készülsz hogy
   hazamenj

légvár

tűnik a hó meg a sár
új tavasz illata száll
szökdel ezernyi madár
cinkém verebem – mind-mind szeretem
épül a légben a vár

kék egen új ragyogás
úgy pezseg annyira más
lebegő űrállomás
langyos levegő lányarc nevető
csörgedező kacagás

táncoló várfalakon
lőlyukak árnya oson
dördül a bástyaorom
zúgó öklelő lég-föld tűzerő
Mihály a tábornokom

geológia

bekapcsolod a rumbát
lüktetve szól
táncba foglalja munkád
a földalatti kutatólabor

ám roppan körülötted
a sziklafal
ős barlangok dörögnek
az édes ritmus vad sikolyba hal

szilánkra hull a lombik
vért lő a kéz
a hegység összeomlik
tűz tör elő és mindent megemészt

pünkösdváró

ha majd ég a világ
ha ég az aszfalt és égnek a fák
ha lángörvény tódul a vasbetonon át
s hamuvá ég az imád

ha lángol Jeruzsálem és lángol Budapest
Gellért kezében ha lángol a kereszt
ha majd a metró alagútja ég
ha lángot okádik a vízvezeték

ha majd ellepi a Földet a Nap
a templomfalak ha leomlanak
ha a szentségház kiborul
mindenütt ott lángol az Úr